Nem hiszem. Én pontosnak, pontos vagyok maximálisan…de nem vagyok fontos. Azt szokták mondani, hogy a pontosság az egy erény…hát akkor legalább egy erényem biztosan van. Saját hibámból még nem késtem el sohasem sehonnét. Ha kell, már fél órával ott vagyok a megbeszélt találkozó helyszíne közelében, és oda pontosan a megbeszélt időpontban érkezem. De ez így volt a munkahelyeimen is..Legutóbb, amikor is egy boltban dolgoztam eladóként..már fél órával a nyitás előtt ott voltam…Meg is kérdezte az akkori főnököm:  Nem tudsz aludni? -Nem…válaszoltam neki és nekifogtam valamit ténykedni. Korábbi, ezt megelőző munkahelyemet is az abszolút pontosság jellemezte. Itt percre pontosan meg volt adva, hogy mikor, hol ,mit kell csinálni és meddig. Tévedni nem volt ildomos dolog, mert az szó szerint az ember életébe kerülhetett. Ez a pontossági mánia-melynek azért a későbbi életem folyamán nagy hasznát vettem- még gyerek koromban alakult ki nálam. Mondhatjuk úgy is hogy kisebbfajta trauma ért…Egy kis faluban laktunk Vas megyében…ahol csak az általános iskola első három osztályt tanították,azt is egy tanteremben és csak egy tanár néni. A negyedikesek és attól felfelé a szomszéd nagyobb falu iskolájába jártak busszal tanulni. Minden reggel..pontosan 7 óra 40 perckor indult a busz. A buszsofőröket mindenki ismerte a faluban, hiszen évek óta ők ketten váltották egymást és az egyikük falubeli is volt…és természetesen ők is tudták mindenkiről, hogy ki kicsoda. Már ötödikes lehettem, tehát rutinos buszozónak számítottam…amikor megtörtént…A kialakult szokásoknak megfelelően útnak indított az anyám. Nem kísért el, mert a központ vagy 700méterre volt és attól még vagy 100m a buszmegálló…közlekedés meg csak alig, mert ez egy mellék utca volt. Mendegéltem a nagy batyummal a hátamon…és az utca közepe táján valami elvonta a figyelmemet..már nem emlékszem, hogy mi is volt pontosan, de nem is ez a lényeg. Feleszméltem és rápillantottam a karórámra…már tudtam..baj lesz. Futottam, ahogy csak bírtam-hátamon a dög nehéz táskával- és éppen beértem a központba, ahol a mi utunk betorkollott a főútba, amikor felbukkant a kanyarban a járat. Integettem és láttam, hogy lát a sofőr…de nem állt meg. Sőt a többi gyerek is látott…és röhögtek, vigyorogtak meg mutogattak. Na, gondoltam meg van a mai téma…az agronómus fia lekéste a buszt! Megfordultam és hazamentem. Anyám a várakozásokkal ellentétben nem nagyon szidott meg..csak annyit mondott, hogy mindjárt jön apád, reggelizni és meglátjuk mit tehetünk. És tényleg…egy bő negyed óra múlva már hallottam a parádés kocsi / cséza, homokfutó..ha valaki így ismerné / ismerős zörgését. Az apám volt a helyi termelő szövetkezet agronómusa és ez volt a “szolgálati kocsija” egy “sofőrrel” ,hajtóval aki pediglen az öreg Gyula bácsi volt. Anyám kimet elébe és vázolta neki a helyzetet…nem mondhatnám, hogy örült de nem is mondott semmi rosszat nekem. Illetve csak annyit, hogy: Hozd a táskád fiam! Egy perc és már ott is voltam a táskával. Gyula!-szólt apám az öreg kocsishoz- Úgy is meg akartuk nézni a széles dűlőt ott a part oldalban, hogy lehet e már kaszálni…hát most megnézi maga..aztán beszámol..Értem- válaszolta az öreg- a gyerkőcöt meg leadom az oskolába..ugyi? -Igen…mássz fel – szólt most már hozzám..felmásztam hátra, az “úri” helyre…Gyula bá megfordította a lovakat és szép kényelmesen elindultunk a szomszéd faluba tag úton / föld út / át. Egy bő 3/4 óra alatt ott is voltunk az iskolánál. Szerencsétlenségemre pont szünetre érkeztünk…Jó idő lévén az összes gyerek kint volt az udvaron…Na, azt a szekálást amit én akkor, és még hetek múlva is kaptam nem kívánom senkinek. Rajtam röhögött az egész iskola.. Hát ekkor fogadtam meg, hogy többet az életben nem fogok elkésni sehonnét, ha csak tehetem…Idáig sikerült betartanom.

.

Perádés kocsi…valahogy így járta a határt apám is…